"...ahh, forget it."

Amikor legelőször kerültem kapcsolatba igazi angol anyanyelvű emberrel, érthetően nagyon zavarban voltam. Emlékszem, az oxfordi fogadócsaládom férfitagja kijött elém a buszhoz, és miközben hazafelé furikázott engem az autóval, úgy gondolta, oldja egy kicsit a megszeppentségemet egy kis bevezető "chit-chat"-tel. Az, hogy ebben csak apró, kedves semmiségekről mesélt nekem, vagy épp a nappaliban található páncélszekrény kódjáról és működési elvéről adott pontos leírást, azt már sosem fogom megtudni, ugyanis az egész monológból csak annyit sikerült megértenem, hogy "most kicsit felhős az ég, de előző héten sütött a nap" . Ám eltelt pár hét, és már bátran indultam el busszal a belvárosba megvenni az Artful Dodgers legújabb CD-jét, mert már tudtam, hogyha valaki szól hozzám, meg fogom érteni és nagy valószínűséggel még válaszolni is tudok neki, minden nagyobb nehézség nélkül. Majd megismertem Darren-t, aki az első igazi angol barátom (barát barátom!) lett. Imádtunk vele beszélgetni, mert amikor hallgattuk, egy teljesen új világ nyílt meg előttünk, és nem kis privilégiumnak éreztem akkor még, hogy egy angol emberrel "folyékonyan" eltársaloghatok. Azonban volt egy mondata, ami nagyon tudott fájni... Mivel még csak a tízes éveimben jártam, az angol tudásom még finoman fogalmazva is inkább egy csiszolatlan gyémánt volt, mint ragyogó drágakő. :) Így voltak esetek, amikor Darren mondani próbált valamit, de vagy az akcentusa, vagy a szó jellege miatt nem érettem őt. Mivel ő nem iskolapadban tanulta a nyelvet, nehezen tudta megtalálni azokat az egyszerű szinonimákat is, amikkel közelebb segíthetett volna a megértéshez. Ekkor hangzott el általában az a mondat, amit soha nem akartam hallani. Ilyenkor csak rám nézett, és a kezével legyintve ennyit mondott: "ahh, forget it!"  Nyilvánvalóan a dolog nem ellenem irányult, sokkal inkább önmaga felé volt ez egy kudarc, hogy nem tudta megtalálni azokat a szavakat, amiknek a segítségével megértem, mit is akar mondani. Ettől függetlenül a lehető legrosszabb, legtehetetlenebb érzést váltotta ki belőlem, amit csak egy beszélgetés alkalmával el lehet képzelni. Megakaszt és elkedvetlenít. Akármilyen jót is beszélgethettünk előtte, ez a mondat, vagy sokkal inkább a kommunikáció egy ilyen zsákutcája mindkettőnkre elég degradálóan hatott. Ez a szituáció érthető és nem is ritka két különböző anyanyelvű ember között. Ám amikor ugyanez a szituáció lejátszódik köztem és egy másik magyar ajkú ember között (az ahh, felejtsd el ilyenkor általában csak fejben hangzik el), akkor komolyan elgondolkodtat.

Nem tudom, kinél milyen sűrűn fordul ilyesmi elő (ha előfordul egyáltalán), de amikor megtörténik, be kell vallanom, egy picit elvesztem a hitem az egész beszélgetés érdembeli folytatásában. Biztos másnak is volt már olyan érzése, hogy mond valamit, mire a másik úgy reagál, hogy nem tudod megállni magadban a kérdést, hogy ".......mi???"... Ennek egy időben kicsit előrehaladottabb, "beérettebb" verziója a "... mit nem lehet ezen érteni???..." mondat. Ezeket én csak "kapcsolat gyilkosoknak" szoktam nevezni, amik olyan fennakadások két ember közti kommunikációban, ami valószínűleg alapvetően a két fél totálisan más felfogásában, beállítottságában és lelkületében gyökeredzik. Amennyire észrevettem, az ilyen barátságok nem is nagyon tudnak túl nagy mélységekbe továbbfejlődni, mert - a metaforánál maradva - nem egy irányba ásnak hozzá. Ez egy erős jel lehet olyankor is, amikor az ember egy új kapcsolattal próbálkozik. Akármennyire is tetszik neki külsőleg a másik, ezek a "kapcsolat gyilkos" fennakadások intő jelek arra nézve, hogy a két ember nem gondolkozik hasonlóan. Ezek főleg olyan helyzetekben jönnek elő, amikor az ember valami vicceset vagy találót próbál mondani, és a másik egy teljesen más dologra asszociál vagy abszolút észre sem veszi azt... Most tartsa fel a kezét az, akit ez egy percig sem ábrándít ki. Emlékszem olyan estre, amikor egy fiú annyira tetszett, hogy ezeket a jeleket megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, mondván, még össze kell csiszolódnunk. Csakhogy amikor ez a "...miii???" élmény sorozatban érkezett, mint a jelzőlámpák zöld-hulláma, akkor éreztem, hogy ebben azért lehet valami.
Minden ember egy más világ, de valljuk be, vannak akik még annál is másabbak... :)

Addict-ed

Mindenki ragaszkodik valamihez. Tárgyakhoz, személyekhez, elvekhez.  Valamiért folyton külső tényezőktől várjuk a boldogságot, és körülmények függvényeként képzeljük el azt. De vajon miért van ez? Miért nem tudjuk olykor félredobni a mesterséges előítéleteket, szabályokat és viselkedési formákat, és úgy megélni az érzéseinket és a jelen ajándékát, ahogyan vannak.

Ha egyetlen, közös jellemzőt próbálnánk keresni a világon élő összes emberben, akkor az valószínűleg a boldogság utáni vágy lenne. Egytől egyig mindenki boldog akar lenni. Ki így, ki úgy, de elmondhatjuk, hogy tetteink meghatározó motivációja ennek elérése, illetve a tökéletes boldogsághoz való folyamatos közeledés. Az eszközök mindenki számára elérhetőek, de mint egy bonyolult társasjátékban, itt sem mindegy, mikor melyiket használjuk, kivel és milyen áron. Azt hisszük, a társadalomban jelenlévő konszenzusos elvek és szabályok azért jöttek létre, hogy ebben segítsenek minket, de ez nem minden esetben van így. Ezek a szabályok jelen vannak az életünk minden területén, és hajózási csatornákat próbálnak felállítani számunkra az élet háborgó tengerében. De mi van, ha tévednek?... Ha egy orvosi diplomával elmegyek virágkötőnek, biztos, hogy boldogtalan leszek? Ha férj nélkül megtartok egy születendő ikerpárt, biztos, hogy nehéz életünk lesz? Ha sosem kötöm be a biztonsági övemet, akkor biztos, hogy autóbalesetben fogok meghalni?... Nincsenek jó vagy rossz döntések, csak egyszerűen döntések vannak. A saját döntéseink. És tudnunk kell, hogy vannak esetek, amikor nem a szótár szerinti fordítás a leghelyesebb...

Régebben - és gyakran még ma is - rengeteg mintát és szabályt állítottam fel saját magam számára is, hogy ezzel látszólag megkönnyítsem az életem, és a boldogságomhoz vezető utat. Ezeket a legkülönbözőbb helyzetekre és problémák kezelésére kreáltam, abban bízva, hogy ezek által majd megvédhetem magam a hibáktól és csalódásoktól. Például: diploma nélkül senki vagyok; a hűtlenség megbocsáthatatlan bűn; csakis nádszál vékonyan lehetek szép és sikeres ; ...stb. Ám ezek a "bölcseletek" nem hogy nem védenek meg a rossztól, de sok esetben még csak nem is helytállóak. Emellett pedig mind a hibák, mind pedig a csalódások szerves részei az életünknek, és legalább olyan nagy szükség van rájuk, mint a sikerekre. Sosem védhetjük meg magunkat tőlük, viszont energiájukat felhasználhatjuk arra, hogy továbblendítsenek bennünket a helyes úton. Ma már tudom, hogy a boldogságot nem keresni kell, hanem megélni. Az pedig legtöbbször éppen ott,és olyan helyzetben talál ránk, ahol nem is számítanánk rá...

Búcsú a kommunikáció szak óráitól

Juhééééé! Ma megkaptam a kommunikáció szak végleges lezárásához szükséges utolsó vizsgajegyemet. A Metafizika volt az utolsó az általánosan kötelező tárgyak közül, és épp 5 perce írták be a Neptunba az 5-ösömet! Igaz, hogy a tanszék egy adminisztrációs fiaskója miatt még februárban fel kell vennem a kommunikációs gyakorlatok második szemináriumát, de az már csak technikai formaság, mivel már gyakorlatban elvégeztem és jegyet is kaptam belőle.
Szóval ezzel a jeggyel hivatalosan is végeztem a kommunikáció szak tanegységeivel, így már semmi más nem hiányzik, csak az államvizsga és a szakdolgozat védése! Persze meg kell még csinálni egy nyelvvizsgát is, de annak már semmi köze nincs az egyetemi tanulmányaimhoz. Huh, boldog nap. :)
Az angol szak befejezésétől is már csak egyetlen vizsga választ el! Hihetetlen. És mindennek vége lesz júniusban! El sem hiszem! Már alig várom, hogy a kezemben tarthassam a diplomám!
Előre csajszi! Már nincs sok hátra!

Jó fiú, rossz fiú

Pár napja arról beszélgettünk a kolléganőmmel, hogy vajon mitől lehet az, hogy mindig csak azoktól a fiúktól számíthatunk a legromantikusabb, legédesebb figyelmességekre, akiktől semmit nem akarunk.
Ha a futár beállít egy nagy csokor virággal a munkahelyünkön, vagy ajándékba kapjuk azt a könyvet,amire már régóta vágyunk, csak azért, mert a másik a velünk való beszélgetés közben figyelt ránk annyira, hogy minden különösebb célzás nélkül kivegye a szavainkból, hogy nekünk azzal mekkora örömet okozna - és szeretne is nekünk örömet okozni annyira, hogy ennek elérése érdekében még különböző erőfeszítések megtételére is hajlandó -, szóval miért van az, hogy ha ilyenek, vagy ehhez hasonló dolgok történnek velünk, az rendre olyan férfiak figyelmességét és kedvességét dicséri, akiknek semmi esélyük nálunk.

De vajon valóban csak azoknak kellünk így, akik nekünk nem kellenek, vagy inkább már nekünk nem kellenek azok, akiknek mi kellünk?

A klasszikus "tyúk-tojás esete" áll fent itt is. Bár a férfiak gyakran megkapják tőlünk, hogy a vadász ösztönükre hallgatva sokszor amint meghódítottak egy szívet, már rögtön nem is érdekes többé a számukra, hogy hogyan dobog az tovább értük. Be kell valljuk, mi, lányok is vagyunk így ezzel néha. Bizony vannak olyan fiúk, akiket olyan kihívás meghódítani, hogy igazi nehéz terepű kalandtúra, míg a szívükbe sikerül fészkelni magunkat. Ám amint ott vagyunk, akkor vesszük csak észre, hogy valójában milyen hétköznapi, kopár mező az, amit egy oázis felkutatásának nehézségei árán tudtunk csak meghódítani. Kész, elvesztette minden csáberejét, amit valójában semmi más, mint puszta bevehetetlensége tartott fenn, amíg még bevehetetlennek látszott. Vannak ilyenek. Talán nálunk, nőknél sem jön be, ha egy férfi hódolatát túl könnyen meglapjuk. Én, személy szerint ilyenkor kicsit mindig úgy érzem (és valószínűleg nem minden ok nélkül), hogy ezek a hirtelen jött, kedves gesztusok valójában nem is nekem szólnak, hanem a másik fejében rólam megrajzolt álomképnek. Akármilyen furán is hangozhat ez most egy nő szájából, de én abban hiszek, hogy egy férfinak nem csak a foci VB követésének szentelt időben kell mértékletesnek maradnia, de a nő túl korai imádatában, meglepetésekkel való elhalmozásában is. Félre ne értse senki sem, nem arról beszélek, hogy ne lepjék meg a nőket, vagy hogy csak szökőévben egyszer mutassák ki szerelmüket és figyelmességüket egy meglepetés virággal, vacsorával, vagy romantikus utazással! Csak hagyjátok, hogy kicsit mi is megharcoljunk a hódolatért. Érezzük, hogy az a gesztus valóban a személyünknek szól, és nem csak a férfi saját maga előtt fenntartott romantikus imidzs bizonygatása...az is csak azért, "mert ez jön be a csajoknak". A figyelmesség ettől még a hétköznapok és egy párkapcsolat valódi, édes fűszere lehet, de egy bimbódzó kapcsolatnál jobb előbb meggyőződni, hogy az a kapcsolat valóban bimbódzik-e vagy csak a te fejeden nőtt rózsabokor... :)

*A.

Gyász

Csend... néma üvöltés.
Fájdalom... meggyötörve épít. Minden nappal több vagyok, erősebb és bátrabb.
Egyedül vagyok... de mégsem vagyok magányos. Ez vagyok Én. Nélküled.
Az vagyok, aki lenni szeretnék. Akire büszkének lehet lenni. Minta. Erős. és Magabiztos.  de belül sírok.

Amikor például az ember szerelmes lesz, gyakran érzi, hogy bármennyire szeretné is, nem talál szavakat, hogy kifejezze, amit odabenn érez. Csak ül némán a papír felett, vagy épp a gép előtt, és csak ül....a mellkasát majd szétveti az a bizonyos megfoghatatlan, leírhatatlan, varázslatos és borzongató csoda, ami csak nő és nő.... és már azt hiszi, ez nem fokozható... és már olyan szép, hogy a világ minden szava is túl csúf lenne ahhoz, hogy legalább csak megközelítse mindazt a szépséget, ami annyira erős, hogy érezni, ahogy belülről égeti a tested. Ami annyira jó, hogy szinte már fáj...

Fáj... de már csak belül. Nem mutatod, mert ez már csak a tied.  Ennyi maradt neked belőle. 
Felejteni kéne.. Elengedni. Tovább élni az életet. Az álmaidat, az érzéseidet, a világotokat egy fedeles cipősdobozba zsúfolni, és örökre ott is hagyni a polcod egy félreeső szegletében... Mintha mindez beleférne.  Valóban belefér? ...
Még emlékszem azokra a napokra, amikor ez a kis "cipősdoboz" jelentette számomra az egész életet. Mindent, amiért éltem és élni akartam. ...Néhány papír, fényképek, apró semmiségek, amik a közös emlékek apró darbkáiként néznek vissza rám. Most kigúnyolnak.  A kézzel írt versei. Minden soruk tiszta és őszinte. Sosem láttam még hasonlót...

Minden múlandó... még a szavak is. Hiába hisszük, hogy ha leírjuk őket, akkor az majd megőrzi nekünk mindazt, amit ki akarunk fejezni velük. Csupán fájó és makacs lábnyomai mindannak, ami már régóta nem is létezik.

Had fájjon még egy kicsit. Legalább addig is érzem, hogy itt van még. Hogy még mindig a részem. Egy fájó, szorító, kínzó, könnyes és csendes részem. Had higgyem még, hogy egy élet nem fér el egy cipősdobozban. Nem lehet belepakolni, és egyszerűen csak félretolni. Azt mondják, mindez természetes. Hogy fáj még egy kicsit, szenvedek, dühöngök, vádlok, alkudozom, sírok...majd szépen elengedem. Hogy minden rendben lesz majd... De semmi sincs rendben. Miért nem telt még el egyetlen nap sem anélkül, hogy eszembe jutott volna. Vagy legalább egyetlen óra... Mi van, ha én egyáltalán nem akarok "továbblépni"? Mi van ha én halálosan félek attól a naptól, amikor már nem ő lesz az utolsó gondolatom, mielőtt elalszom? Ha halálosan félek attól a perctől, amikor már nem tudom csak úgy felidézni az arcát? Amikor elfelejtem, hogy valaha is szerettek ennyire?
Néha átkozom, ha még vele álmodom... Hogyan kell elengedni?.. Szabad-e elengedni?... Miért kell elengedni?!...
El kell engedni.

Hát mégiscsak itt...

Én , a blogok nagy ellenlábasa, ezennel ünnepélyesen leteszem a fegyvert, és belépek egy ismeretlen térbe, ami végül engem is magához vonzott. A nagy ellenállás oka nem volt más, mint az a logikai csavar, amit én a blogok feltalálásának és létrehozásának alapvető okában véltem felfedezni. Miszerint a "blog" nem más, mint egy az online felületen, a világ minden internet kapcsolattal rendelkező emberével megosztott személyes feljegyzések gyűjteménye, amolyan modern napló-szerűség.

Én gyerekkorom óta írok naplót, és jól emlékszem milyen érzés volt, amikor az anyukám egyszer - csupán féltésből persze - beleolvasott. Olyan volt, mint egy lelki erőszaktétel. Fogalmam sincs, épp melyik részeit olvasta el, mégis úgy éreztem magam, mintha a legbensőbb érzéseimet szentségtelenítették volna meg. Mintha kifordítottak volna, és egyből az összes kis személyes butuska gondolatfoszlányom, titkos érzésem, vágyam most egyszerre ott hevertek volna a padlón, szétgurulva az anyukám lábai előtt. Úgy éreztem, erőszakkal törtek be és fosztották ki azt a helyet a lelkemben, amit ezer lakat alatt őrizgettem. Persze most jogosan mondhatnád, hogyha az ember már egyszer úgy dönt, hogy önmagán kívül tárolja ezeket a titkos gondolatokat, egy egyszerű kis könyvben lejegyezve, akkor mi okon háborodik fel, vagy egyáltalán lepődik meg azon, ha végül az írás talál magának egy olvasót is. Hisz ezt kommunikáció elméletből is tanulja minden hozzám hasonló diák, hogy a legegyszerűbb kommunikációs modellben is kihagyhatatlan, alapvető elem az "adó" mellett a "vevő". Ha az egyik van, lennie kell a másiknak is. ( Egyúttal ezzel be is bizonyítottam azon elmélet valósságát, miszerint ha elég sokszor írsz meg egy puskát, akkor az abban leírtakat előbb-utóbb meg is tanulod... :) ) 

Szóval e hosszadalmas - és még nyomokban száraz, egyetemi tananyagot is tartalmazó - okfejtésemből kiderül, milyen jellegű ellentmondást is találtam a blog eredeti rendeltetésében. Idővel viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem , amikor beskatulyáztam az egyszerű online napló kategóriába, hiszen ezen kívül is számtalan más jó és hasznos rendeltetésben lehet használni, anélkül, hogy az ember a legbensőbb érzéseit szellőztetné meg, mint a mosott ruhát.
Hát igen. Az ember mennyi mindennel van így az életben. Mennyi mindentől óckodunk, irtózunk, akár olyannyira, hogy nyíltan protezsálunk is ellene, és közben az ellenállásunk csupán a tudatlanság torzszülöttje. Mert sokkal könnyebb és kényelmesebb első benyomás alapján ítélni és akár szenvedélyesen utálni valamit vagy valakit, mint hogy egy picivel több energiát és időt szánni annak pontosabb és mélyebb megismerésére.

Őszintén szólva, az én esetemben ezt a jelenséget a túlcsorduló információáradatnak tulajdonítám, ami a hétköznapjaink minden egyes sarkából zúdul felénk. Hallottam róla, nagyon nem tetszett az ötlet, de ahhoz már lusta voltam, hogy ennél több energiát feccöljek a dologba. Én sokszor már inkább napokig nem is nézem a híreket, csakhogy kicsit kitisztuljon a fejem, és felocsúdhassak abból a kényszerképzetből, hogy a Földön történt összes eseményről tudnunk kell AZONNAL és maradéktalanul! Mert ugyebár aki lemarad, az kimarad.  De miből is pontosan? Tudom, hogy az agyunk elképesztő befogadóképességgel bír, de azt mégis mindannyian tudjuk, hogy nagyon is szelektál és bizonyos dolgokat ki is rekeszt. Azt vettem észre, hogy ha hosszabb időt töltök el a tömeges információ célkeresztjében, akkor az agyam egyre nehezebben tud már különbséget tenni a hasznos és a haszontalan infók közt. Ez viszont óriási baj. Nevezzetek közönyösnek vagy felelőtlennek, de én bizony van, hogy hetekig nem is nézek TV-t. Na jó, igazából csak a hírműsorokat nem nézem. A világról így is elég információ jut el hozzám az interneten keresztül még úgy is, hogy egyik hírportált sem látogatom.

Arra gondoltam, ha a mondanivalóm tetemes százalékát ebben a kis blogban osztom meg a "világgal", akkor annál kevesebb jut majd a Facebook-ra. :) Itt amúgy is nagyobb terem és több lehetőségem van az önkifejezés kicsit értékesebb formáinak megvalósítására.
Ezzel a reményteljes gondolattal szeretném most útjára bocsátani életem első blogjának kicsinyke hajóját a világháló hömpölygő óceánjában. :) Ezzel egyúttal azt is bizonyítva, hogy sosem szabad túl lustának lennünk jobban megismerni a dolgokat magunk körül, mert csak így lehetünk képesek eldönteni, hogy milyen értékkel is bírnak a számunkra.

*A.