2010. május 21., péntek

"...ahh, forget it."

Amikor legelőször kerültem kapcsolatba igazi angol anyanyelvű emberrel, érthetően nagyon zavarban voltam. Emlékszem, az oxfordi fogadócsaládom férfitagja kijött elém a buszhoz, és miközben hazafelé furikázott engem az autóval, úgy gondolta, oldja egy kicsit a megszeppentségemet egy kis bevezető "chit-chat"-tel. Az, hogy ebben csak apró, kedves semmiségekről mesélt nekem, vagy épp a nappaliban található páncélszekrény kódjáról és működési elvéről adott pontos leírást, azt már sosem fogom megtudni, ugyanis az egész monológból csak annyit sikerült megértenem, hogy "most kicsit felhős az ég, de előző héten sütött a nap" . Ám eltelt pár hét, és már bátran indultam el busszal a belvárosba megvenni az Artful Dodgers legújabb CD-jét, mert már tudtam, hogyha valaki szól hozzám, meg fogom érteni és nagy valószínűséggel még válaszolni is tudok neki, minden nagyobb nehézség nélkül. Majd megismertem Darren-t, aki az első igazi angol barátom (barát barátom!) lett. Imádtunk vele beszélgetni, mert amikor hallgattuk, egy teljesen új világ nyílt meg előttünk, és nem kis privilégiumnak éreztem akkor még, hogy egy angol emberrel "folyékonyan" eltársaloghatok. Azonban volt egy mondata, ami nagyon tudott fájni... Mivel még csak a tízes éveimben jártam, az angol tudásom még finoman fogalmazva is inkább egy csiszolatlan gyémánt volt, mint ragyogó drágakő. :) Így voltak esetek, amikor Darren mondani próbált valamit, de vagy az akcentusa, vagy a szó jellege miatt nem érettem őt. Mivel ő nem iskolapadban tanulta a nyelvet, nehezen tudta megtalálni azokat az egyszerű szinonimákat is, amikkel közelebb segíthetett volna a megértéshez. Ekkor hangzott el általában az a mondat, amit soha nem akartam hallani. Ilyenkor csak rám nézett, és a kezével legyintve ennyit mondott: "ahh, forget it!"  Nyilvánvalóan a dolog nem ellenem irányult, sokkal inkább önmaga felé volt ez egy kudarc, hogy nem tudta megtalálni azokat a szavakat, amiknek a segítségével megértem, mit is akar mondani. Ettől függetlenül a lehető legrosszabb, legtehetetlenebb érzést váltotta ki belőlem, amit csak egy beszélgetés alkalmával el lehet képzelni. Megakaszt és elkedvetlenít. Akármilyen jót is beszélgethettünk előtte, ez a mondat, vagy sokkal inkább a kommunikáció egy ilyen zsákutcája mindkettőnkre elég degradálóan hatott. Ez a szituáció érthető és nem is ritka két különböző anyanyelvű ember között. Ám amikor ugyanez a szituáció lejátszódik köztem és egy másik magyar ajkú ember között (az ahh, felejtsd el ilyenkor általában csak fejben hangzik el), akkor komolyan elgondolkodtat.

Nem tudom, kinél milyen sűrűn fordul ilyesmi elő (ha előfordul egyáltalán), de amikor megtörténik, be kell vallanom, egy picit elvesztem a hitem az egész beszélgetés érdembeli folytatásában. Biztos másnak is volt már olyan érzése, hogy mond valamit, mire a másik úgy reagál, hogy nem tudod megállni magadban a kérdést, hogy ".......mi???"... Ennek egy időben kicsit előrehaladottabb, "beérettebb" verziója a "... mit nem lehet ezen érteni???..." mondat. Ezeket én csak "kapcsolat gyilkosoknak" szoktam nevezni, amik olyan fennakadások két ember közti kommunikációban, ami valószínűleg alapvetően a két fél totálisan más felfogásában, beállítottságában és lelkületében gyökeredzik. Amennyire észrevettem, az ilyen barátságok nem is nagyon tudnak túl nagy mélységekbe továbbfejlődni, mert - a metaforánál maradva - nem egy irányba ásnak hozzá. Ez egy erős jel lehet olyankor is, amikor az ember egy új kapcsolattal próbálkozik. Akármennyire is tetszik neki külsőleg a másik, ezek a "kapcsolat gyilkos" fennakadások intő jelek arra nézve, hogy a két ember nem gondolkozik hasonlóan. Ezek főleg olyan helyzetekben jönnek elő, amikor az ember valami vicceset vagy találót próbál mondani, és a másik egy teljesen más dologra asszociál vagy abszolút észre sem veszi azt... Most tartsa fel a kezét az, akit ez egy percig sem ábrándít ki. Emlékszem olyan estre, amikor egy fiú annyira tetszett, hogy ezeket a jeleket megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, mondván, még össze kell csiszolódnunk. Csakhogy amikor ez a "...miii???" élmény sorozatban érkezett, mint a jelzőlámpák zöld-hulláma, akkor éreztem, hogy ebben azért lehet valami.
Minden ember egy más világ, de valljuk be, vannak akik még annál is másabbak... :)

2010. május 2., vasárnap

Addict-ed

Mindenki ragaszkodik valamihez. Tárgyakhoz, személyekhez, elvekhez.  Valamiért folyton külső tényezőktől várjuk a boldogságot, és körülmények függvényeként képzeljük el azt. De vajon miért van ez? Miért nem tudjuk olykor félredobni a mesterséges előítéleteket, szabályokat és viselkedési formákat, és úgy megélni az érzéseinket és a jelen ajándékát, ahogyan vannak.

Ha egyetlen, közös jellemzőt próbálnánk keresni a világon élő összes emberben, akkor az valószínűleg a boldogság utáni vágy lenne. Egytől egyig mindenki boldog akar lenni. Ki így, ki úgy, de elmondhatjuk, hogy tetteink meghatározó motivációja ennek elérése, illetve a tökéletes boldogsághoz való folyamatos közeledés. Az eszközök mindenki számára elérhetőek, de mint egy bonyolult társasjátékban, itt sem mindegy, mikor melyiket használjuk, kivel és milyen áron. Azt hisszük, a társadalomban jelenlévő konszenzusos elvek és szabályok azért jöttek létre, hogy ebben segítsenek minket, de ez nem minden esetben van így. Ezek a szabályok jelen vannak az életünk minden területén, és hajózási csatornákat próbálnak felállítani számunkra az élet háborgó tengerében. De mi van, ha tévednek?... Ha egy orvosi diplomával elmegyek virágkötőnek, biztos, hogy boldogtalan leszek? Ha férj nélkül megtartok egy születendő ikerpárt, biztos, hogy nehéz életünk lesz? Ha sosem kötöm be a biztonsági övemet, akkor biztos, hogy autóbalesetben fogok meghalni?... Nincsenek jó vagy rossz döntések, csak egyszerűen döntések vannak. A saját döntéseink. És tudnunk kell, hogy vannak esetek, amikor nem a szótár szerinti fordítás a leghelyesebb...

Régebben - és gyakran még ma is - rengeteg mintát és szabályt állítottam fel saját magam számára is, hogy ezzel látszólag megkönnyítsem az életem, és a boldogságomhoz vezető utat. Ezeket a legkülönbözőbb helyzetekre és problémák kezelésére kreáltam, abban bízva, hogy ezek által majd megvédhetem magam a hibáktól és csalódásoktól. Például: diploma nélkül senki vagyok; a hűtlenség megbocsáthatatlan bűn; csakis nádszál vékonyan lehetek szép és sikeres ; ...stb. Ám ezek a "bölcseletek" nem hogy nem védenek meg a rossztól, de sok esetben még csak nem is helytállóak. Emellett pedig mind a hibák, mind pedig a csalódások szerves részei az életünknek, és legalább olyan nagy szükség van rájuk, mint a sikerekre. Sosem védhetjük meg magunkat tőlük, viszont energiájukat felhasználhatjuk arra, hogy továbblendítsenek bennünket a helyes úton. Ma már tudom, hogy a boldogságot nem keresni kell, hanem megélni. Az pedig legtöbbször éppen ott,és olyan helyzetben talál ránk, ahol nem is számítanánk rá...